Mit tehetünk ilyenkor szülőként? Sajnos (vagy szerencsére?), nem tudunk ott lenni vele állandóan, hogy megvédjük, pedig ösztönösen ezt tennénk. Anya/apaoroszlánként förmednénk rá a csúfolódóra, de nem lehetünk ott, szóval a gyerekünket kell felvértezni ilyenkor.
Ha ilyesmi történik a gyerekünkkel, automatikusan vigasztalni kezdjük és hasonlókat mondunk:
“Ugyan, nincs is igazuk!”
“Ne is foglalkozz vele, mit mondanak mások!”
“Buta az, aki mondja!”
“Nem is vagy buta.”
A gond ezekkel a mondatokkal az, hogy így a gyerek részünkről is elutasítást él meg. A fontos ilyankor (is) az lenne, hogy elfogadjuk az érzéseit ezzel kapcsolatban, És hogyan tudjuk ezt a legjobban megtenni? Azzal, ha nem a mi véleményünket hangoztatjuk a történetekről, hanem azzal, ha őt meghallgatjuk. Kérdezz, ahelyett, hogy kioktatnád, érvelnél, megoldanád helyette a problémát.
“Hogy érzed magad, amikor ilyet mondanak?”
“Biztosan komolyan gondolták?”
“Mit mondhatnál nekik legközelebb, ha ilyen történik?
Hogyha őt (igazán) meghallgattuk, akkor mi is mesélhetünk arról, hogy mi mit gondolunk és milyen volt, amikor minket csúfoltak. A saját életünkből vett történetek elmesélése nagyon jó eszköz arra, hogy empátiát mutassunk, kapcsolódjunk a gyerekünkkel.
